-->

Kiállításmegnyitó és kenyérszentelés az államalapítás ünnepén

Szent István napján, az államalapítás ünnepén rendezett programok a berettyóújfalui katolikus templomban szentmisével indultak. Kora délelőtt a Nadányi Zoltán Művelődési Házban az ünnepi alkalom tiszteletére kiállítás nyílt és kenyérszentelés is volt.

Az Magyar Művészetért–díjas ötvös iparművész, Ötvös Nagy Ferenc alkotásait bemutató tárlaton Lisztes Éva a művelődési ház vezetője köszöntötte a megjelenteket. Úgy szólt: „Augusztus 20-a Magyarország nemzeti ünnepe és hivatalos állami ünnepe az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékére. A nap egyben a magyar katolikus egyház egyik Magyarország fővédőszentjének tiszteletére tartott - főünnepe. Az állami ünnepet gyakorlatilag Magyarország minden településén és az országhatáron túli magyarlakta területeken is sok helyen tartják. A rendszerváltozással felelevenedtek a régi tradíciók. 1989 óta újra megrendezik a Szent Jobb körmenetet a Szent István Bazilikánál. Az igazi rehabilitációt az 1991. évi VIII. törvény jelentette, amikor augusztus 20-át az Országgyűlés hivatalos állami ünneppé nyilvánította, amelyet a 2012-ben életbe lépett Alaptörvény megerősített. A hivatalos ünneplés Budapesten, a Kossuth téren Magyarország lobogójának felvonásával és a tisztavatással kezdődik.”

 

Lisztes Éva szólt az ünnephez kötődő állami kitüntetésekről is. Úgy fogalmazott: „nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ebben az évben Berettyóújfaluba két kitüntetés is érkezett. A Magyar Érdemkereszt Lovagkeresztjét Muraközi István polgármester vette át, a Magyar Arany Érdemkeresztet Kocsis Csaba, a művelődési ház munkatársa kapta.”

Lisztes Éva felhívta a figyelmet a budapesti programsorozathoz kapcsolódó mesterségek ünnepére is, amelyen a Bihari Népművészeti Egyesület megalakulása óta részt vesz. Elmondta: a Mesterségek Ünnepén a Budai Várban a Népművészeti Egyesületek Szövetsége Király Zsiga díját Dr. Halászné Nagy Andrea, a Bihari Népművészeti Egyesület tagja kapta.

 

Az ünnepi alkalmon Muraközi István ünnepi beszédében István király intelmei egyikét idézte: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”

 

Államalapító Szent István királyunk diplomáciai és politikai érzéke korának, sőt az egész magyar történelemnek a legnagyobb államférfijává avatta őt. Politikai, vallási és társadalmi szempontból egyaránt ő teremtette meg a ma is létező Magyarországot, ő jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének. Egyaránt jelentenek erkölcsi normát és egyfajta közösségszervezői programot a fiának, Imre hercegnek írt intelmei. Ezek közül emeltem ki az előbb azt, amely a mindenkori államszervezés, vagy éppen közigazgatás egyik legfontosabb fundamentuma. Amikor ez nem teljesül, akkor annak hamarosan zűrzavar, a valódi értékek válsága lesz az eredménye. A hétköznapok sodrában pedig ezt felismerni igen nehéz. Jelentősebb fordulópontokhoz érve azonban ez erősen feltűnő jelenséggé válik. Szent István államalapítás egyszerre teremtette meg a magyarság végeleges életterét, és jelölte ki jövőbeni feladatát és küldetését itt, a Kárpát-medencében. Élete, munkássága és intelmei lényegében az országépítés programját jelentik, melyet nekünk, késői utódoknak is követünk kell. Ahogyan Wass Albert fogalmaz: „Gyűlölet tövise nem virágzott békét még soha.”

 

Ezért is fontos, hogy az intelemre hallgatva a szeretet és a kölcsönös tisztelet közösségében éljük meg mindennapjainkat. A dolgos hétköznapokat, az egymásért cselekvés jegyében töltött hónapokat és éveket, valamint a maihoz hasonló ünnepnapokat is. Akik nem tudnak egyéni eredményeket felmutatni, vagy alkotó közösségek aktív tagjaiként megnyilvánulni, nem hiszik el másokról sem, hogy minderre képesek. Képesség és jó szándék dolgában azonban egyre-másra vannak, akik nemes és követendő példát állítanak elénk. Megmutatják, hogy mit jelent építeni, gyarapítani, adni és visszaadni.

Itt, helyben, a mieink szerte az országban, vagy éppen mások, hozzánk érkezve.

Még csak nemrég hagytuk magunk mögött a város napját, amikor jó szokásunk szerint számba vettük, hogy hol is tartunk. Ismertettük eredményeinket, feltártuk hiányosságainkat, bejelentettük terveinket. Megköszöntük és elismertük mindazok munkáját, akik tehetségükkel és szorgalmukkal, a közösség iránti elkötelezettségükkel sokat tettek Berettyóújfaluért. Kós Károly, az „országépítő” szent királyunkról szóló munkájában megfogalmazza, hogy ki-ki a maga közösségében elvégzett munkája által ugyancsak igazi országépítővé válik. Ebben példát mutatnak elődeink. És mi meg is találtuk a saját példaképeinket. Fráter László alispánt, a három olimpiai bajnokunkat, Erdélyi Gábort, vagy legutóbb Kerekes Gyula egykori jegyzőt. Mindannyian következetesen, de szeretettel és odaadással építették fel mindazt, ami miatt ma felnézünk rájuk és követjük őket. Az ő nyomdokaikon ma is sokan dolgoznak Berettyóújfaluban a helyi közösség boldogulásáért. Sportegyesületek és egyéni sportolók. Alkotóközösségek és egyéni alkotók. Pedagógusok, vállalkozók, szolgáltatók, gazdálkodók és még hosszasan sorolhatnánk. A mai nap tehát valamennyiük ünnepnapja.

Az idén már negyedik alkalommal megrendezett nemzetközi néptáncfesztivál lehetne egy, a sok hasonló nyári esemény között. De számunkra nem az. Legjobbjaink számos programmal megmutatják, hogy majd fél évszázad örökéből hogyan tudnak mind előrébb haladni. Sok buktató, hullámvölgy és szép eredmény után ma már újra együtt, egy nagy közösségként hozzák ide a nagyvilágot.

A polgármester úgy folytatta:

„Az, hogy kiállítást szervezünk, szintén lehet szokványos esemény. De számunkra nem az. Megmutatni világlátásunkat, saját tudásunkon túl pedig egy-egy távol élő mesterünk, pályatársunk saját belső világát kitárni itt, hogy merítsen belőle mindenki, akikkel mi is együtt élünk. Akiknek ezáltal üzenni szeretnénk.

 

Egy-egy rendezvényt összehozni tucatáru is lehet. De számunkra nem az. Ezeken az estéken – a főtéren vagy egy rendezvényteremben – gyakran találkozunk olyanokkal, akiket hazaszólított az esemény. Akikkel már rég nem volt módunk szót váltani.

 

Mindezekre pedig szlogeneket gyártani szinte már elcsépelt. De a miénk nem az. Berettyóújfalu valóban mindannyiunk városa. Az itt élőké, az elszármazottaké, a hazatérőké, a vendégeinké, az idelátogatóké. Nincsenek világraszóló nevezetességeink – vagy talán mégis vannak. Viszont egészen biztosan vannak építő közösségeink és egyéniségeink. Ők formálják számunkra a világ közepévé ezt a várost.

Továbbra is úgy gondolom, hogy az államalapítás ünnepe valahol egy település, jelen esetben Berettyóújfalu ünnepe is. Ha az államiságunkról beszélünk, rólunk is szó van. Ha az állam létét ünnepeljük, akkor mi is ünnepeltek vagyunk. Mi is, akik most itt együtt vagyunk, ebben a galériában. Mint ahogyan minden ősünk és minden utódunk is. Berettyóújfalu és környéke az elmúlt évezredben rengeteget változott. A föld- és vízrajza, az itt élők életmódja, szokásai, komfortja, életfelfogása és világnézete. Akárcsak Magyarországé és a magyar nemzet egészéé. Sokak ragaszkodása és elkötelezettsége azonban – megfogyva bár, de törve nem – megtartotta az örökséget és képes volt azt tovább is adni nekünk. Ez pedig minket kötelez. Nem csak a megtartásra, hanem a gyarapításra is. Ehhez egyszerre tudunk erőt meríteni eleink cselekedeteiből, a maiak közös tapasztalataiból, és a kölcsönös jószándékból. Kívánom, hogy ebben való reményünk ne legyen hiábavaló.

 

Ahogyan Wass Albert is a Szent Istváni örökségre int:

 

„Minden ember egyforma, s annyit ér, amennyit a közösség érdekében dolgozik” - zárta gondolatait a városvezető.

 

 

 

A kiállítást Kolozsvári István etnográfus, a Bihari Népművészeti Egyesület elnöke Albert Camus egyik gondolatával nyitotta,  annak kapcsán, hogy egy régi iskolatárs és barát, egy kiváló alkotó tisztelte meg azzal, nyissa meg berettyóújfalui kiállítását: „Mint minden művészi alkotás, az élet is megköveteli, hogy elgondolkodjunk rajta.”

 

Kolozsvári István úgy folytatta: Ötvös Nagy Ferenc élete, életútja igen fordulatos, életműve pedig rendkívül gazdag. Magam pedig nagy büszkeséggel jelenthetem ki, hogy ennek az életútnak részese lehettem, illetve lehetek. Volt egyszer egy debreceni néprajz tanszék – persze még ma is van, de az, ami a mi emlékeinkben él, amit a mi számunkra jelent, az már nem épp a mai. Az volt az a hely, ahova mindenki más-más indíttatásból, de mégiscsak egy céltól irányítva érkezett. Mégpedig az, hogy a különböző gyökerekből táplálkozó, de minden esetben a nemzeti kultúránk iránti elkötelezettségünkhöz hiteles, illetve a korábbi érdeklődésünket, majd a későbbi munkánkat, sőt hivatásunkat hitelesítő tudás birtokába kerüljünk. Kicsit elfogultan azt szoktunk mondani, hogy a néprajztudomány a bölcsészet legösszetettebb diszciplínája. És persze az elfogultság nem jelenti azt, hogy ez nem lenne valóban így. Hisz van benne egy mély, általános történelmi ismeret. Erre felfűzve pedig végigjárja a tárgyi és a szellemi kultúránk egészét. Egyszerre társadalomtudomány is, mely egy adott közösség adott emberének teljes életmódjával foglalkozik. Kiindulva a természeti környezet adottságaiból, a gazdasági és gazdálkodási lehetőségekből, tapasztalatokból végighalad az épített környezeten, a zenei, nyelvi, irodalmi és tárgyalkotó hagyományokon. Megismeri és megpróbálja megérteni, a nagy egészben elhelyezni a közösséget, valamint a közösségen belül az egyéniséget. Meghatározza a különböző nemzeti, nemzetiségi, vallási és lokális önazonosságtudat különböző szintjeit, árnyalatait. Vagyis a különböző körülmények ismeretében elgondolkodik az életen, és a teremtett életből adódó teremtő és alkotó tevékenységeken. De ahogy Arany János mondja: „Kettős úton halad az emberi élet: egyik a gyakorlat, másik az elmélet.” Mit sem ér az elméleti tudás és felkészültség, ha annak nincs gyakorlati haszna és felmutatható, közreadható, közkinccsé tehető eredménye.

 

Ötvös Nagy Ferenc mély elméleti felkészültsége mellett a gyakorlatiasság eleven mintaképe. Az volt már első találkozásunk idején is, aminek – valljuk be –, lassan két évtizede. Kis létszámú egyetemi csoportunk önmagában is jó közösséget jelentett. Természetesen az évek során szinte mindent megtudtunk egymásról, a másik indítékairól és terveiről. És az imént taglalt teljesség Ferenc életében volt leginkább tetten érhető. Ez pedig rögtön magyarázatot kap, ha a mitológiához fordulunk, ahonnan megtudhatjuk, hogy a fémművesség tudománya nem e világi eredetű, hiszen minden jelentősebb kultúra istentől, illetve istenektől származónak tekinti a kovácsmesterséget és az ötvösséget. Hisz mindegyik elengedhetetlen közege a tűz. Az ötvösök egyfajta isteni tudás birtokosai s ismereteik révén a csodateremtés részesei. Olyan alkotók, akik formálják a világot. A mítoszok keletkezése óta évezredek teltek el, a tudás isteni eredetéről is megfeledkeztünk, azonban a fémmegmunkálás, az ötvösség művelői – ahogyan történt ez Ferenccel is – kiválasztatnak a feladatra: indulhatnak másfelé, egyszer csak mégis e mesterség ösvényén találják magukat. 

 

De hogy ez a hosszú út biztonsággal járható legyen, ahhoz kell a biztonságot adó technikai, módszertani tudás megszerzése és gyarapítása. Aki pedig ilyen talentumot is kapott, a továbbépített ismeretet tovább is adja.

 

A mi tanáraink közül Szabó László társadalomnéprajz professzorunk alaptanítása az volt, hogy addig senki ne vesse a szemét magasabbra és távolabbra, amíg a saját szülő és felnevelő környezetét alaposan meg nem ismeri. Ennek persze sok esetben az lett a következménye, hogy a megismerés elmélyült elkötelezettséggé vált, így otthon maradtunk, vagy éppen hazatértünk. Ez alatt pedig érthető a földrajzi vagy éppen egy adott szakmai környezet egyaránt. Ötvös Nagy Ferenc a Jászság szülötte. És már itt bekerült másik saját közegébe, hisz első „mestere” rajztanára, Szirze Gyula volt. Később pedig Bokros László festőművész és Péri József ötvösművész egyengették a megkezdett úton. 1983-tól kezdte el kísérleteit ötvöstárgyai díszítőanyagával, és fedezte fel egyre mélyebben a zománcot. Olyan ötvöstárgyakat készít, melyeken döntő fontosságú a zománc – mint anyag. A megismerés pedig rögtön alkotó, teremtő, sőt újrateremtő küldetéssé és tevékenységgé vált.

Hosszú évek kitartó munkájával sikerült újjáélesztenie az erdélyi sodronyzománcot, mely munkáinak első jelentős szakaszát jelentette.

 

Had idézzem tőle, az általa újjáélesztett ötvöszománc-technikákkal kapcsolatos legfontosabb szakmai hitvallását: „…a zománcművészeti technológiák kutatása, rekonstruálása, a hagyományok megőrzése, ápolása, a megszerzett technológia tudás átadása - művészeti oktatásba történő beépítése, szakirodalomként történő megörökítése, megjelentetése, új lehetőségek kidolgozása, a hazai ötvöszománc-művészet európai rangra emelése.”

 

Mindennek sikerre vitele pedig valóban megköveteli a teljességet. Ahogy munkássága második jelentős korszakának a’jour (áttört) zománcos művei is igazolják: hogy az anyag szabta korlátok, hogyan válnak felismert lehetőségekké, hogyan oldódik a kiszolgáltatottság, hogyan válik egyenrangúvá anyag és az azt formáló ember. Ebben pedig megtalálja a múlt hagyományainak életben tartását vagy éppen újraélesztését, és a modern, bátran kísérletező, szuverénalkotó kibontakozásának lehetőségeit is. Az erre épülő szakmai tudásának legkiválóbb tanúi az általa készített úrmutatók, monstranciák. Ezek egyszerre mutatnak meg minden elszántságot és finomságot, a múltbéli hagyományokhoz való ragaszkodást és az új létrehozásának törekvését.

 

Ferencet kifogyhatatlan lendülete csakhamar arra késztette, hogy az általa megtanult, megszerzett és létrehozott tudást tovább is adja. 1983-tól 1986-ig a jászberényi Tanítóképző Főiskola rajz tanszékén zománcművességet oktatott, ezzel párhuzamosan a Szolnok megyei rajztanárok számára megszervezte a tiszakürti zománc-alkotótelepet, amely az országban egyedülálló kezdeményezés volt, és azóta is működik. 1986-ban az addigi szakmai és művészi tevékenysége elismeréseként felvételt nyert a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe.

 

Ekkor Kecskeméten telepedett le, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyének hívására lett a műhely munkatársa. És itt ismét teremtett valamit. Ki kellett alakítania az ötvösmunka, ötvös-zománcozás műhelyfeltételeit, hogy terepet biztosítson, és szakmai segítséget nyújtson a műhelyben dolgozó művészeknek, tanulóknak. 1996-ig volt a műhely munkatársa, s az eltelt időben fontos szerepe volt abban, hogy az Alkotóműhely zománcművészeti hagyományokat ápoló, a kortárs művészek alkotási lehetőségét megteremtő tevékenységét ma már szerte Európában ismerik és elismerik. Munkásságával, mára európai hírnevet és rangot szerzett a magyarországi ötvöszománcozásnak. 1992-től a Képző- és Iparművész Szövetség Ötvös Szakosztályának is tagja. A tanítás fontosságát folyamatosan hangsúlyozza, és természetesen ezt is mindig a tettek követik. 1996 őszétől oktatott a debreceni Kós Károly Művészeti Szakiskolában, évekig az iskola művészeti vezetője volt, és összegyűlt ismereteiből elkészítette a Zománcmívesség című könyvét, mely lényegében a terület első – a szó legszorosabb értelmében véve hiánypótló – tankönyve is lett. 1999-ben már az ő kezdeményezésére és vezetésével rendezték meg az I. Debreceni Ötvöszománc Szimpóziumot, mely a hazai ötvöstársadalom egyik bázisrendezvényévé nőtte ki magát.

 

Az, hogy milyen szintű és rangú alkotó, azt elárulják a minket körülvevő kiállítási remekek. Az, hogy milyen tanár és oktató, arra is tudok helyben – hogy úgy mondjam – referenciát mondani, hisz egyik kiváló tanítványa Rácz Erika ötvös népi iparművész, a népművészet ifjú mestere. Aki a Bihari Népművészeti Egyesület színeiben most is ott van a Budavári Palotában zajló Mesterségek Ünnepén, a terület legnagyobb és legrangosabb Kárpát-medencei seregszemléjén. Ahogy az elmúlt napokban láttam, igen nagy sikert aratva.

Ötvös Nagy Ferenc

Egy szó, mint száz, Ötvös Nagy Ferenc a maga területén olyan ritkaság, aki tud, és amit tud, azt tanítja is. Ami pedig az újjászületést és az újraalkotást illeti: 2015 óta a kecskeméti Ráday Múzeum főállású ötvös-restaurátora is. 2005-ben végeztünk Debrecenben néprajzos muzeológusokként, azóta ki-ki másképpen kamatoztatja az ott megszerzett ismereteit. Ferenc a tárgyalkotás, a műtárgyak megújítása mellett jelentős szakíróvá is vált: 5 szakkönyv, számos tanulmány szerzője abban a hivatásban, mely a saját szakmai közegét illeti. De hiába vált igazán Kecskeméten és Debrecenben műhely- és iskolaalapító mesterré, a szülőföldje, valamint saját vallási közössége iránti elkötelezettsége is töretlen. Ennek jeles példája az a kutatómunka, melynek során felkereste, feldolgozta és bemutatja a Jászság útmenti keresztjeit. Jó példával áll előttünk elkötelezettség, kitartás, szorgalom és igényesség dolgában. Ezt számos szakmai és közösségi díja, kitüntetése, elismerése is igazolja. Ezekből pedig jutott neki Jászkiséren, Szolnokon, Debrecenben és Kecskeméten, illetve jelentős kiállításokon, szakmai szervezetekben is.

 

És el ne felejtsük az ember életének legfontosabb közegét, a családot. Mert ugye a tehetség képes arra is, hogy öröklődjön. Mi ma egy egyéni kiállításra készültünk, de részben mégis családi tárlaton vagyunk. Hisz Ferenc unokája, Pongó Róbert Milán három munkája is látható a falakon.

 

Ahogy most, Albert Camus után, szabadon végigtekinthettem újra Ferenc művészi alkotásain, egyúttal pedig az élete általam ismert területein, óhatatlanul megtettem ezt a magam eddigi életével is. Amelyet éppen két félre tudok osztani úgy, hogy az első felében még nem ismertem, a másodikban pedig ismerhetem és követhetem az Övét. Ebben a második fél életemben először együtt tanulhattam Vele, de már az első perctől tanulhattam is tőle. És miután ma az életfogytiglani tanulás időszakát éljük (egyébként ezt tette minden elődünk is, csak akkor erre még nem találtak ki külön tudományt), ma is újra tanulhattam, és hiszem, hogy valamennyien tanulhattunk valamit. Valami olyat, amit Böjte Csaba atya fogalmaz meg tömör plasztikussággal:

 

„Boldog az az ember, aki csak az után vágyakozik, ami az övé. Mert a hűség biztonságot, bizalmat és teljességet ad” –zárta gondolatait Kolozsvári István.

 

Az ünnepi alkalomra Turzó Boglárka, Török Laura és Magyari Anna népdalcsokorral készült.

A hagyományokat követve kenyérszenteléssel ért véget az augusztus 20-i ünnepség a Bihar Vármegye Képgalériában.

 

.

 

A honlapon megjelenő hírek, adatok és fotók a Berettyó Rádió tulajdonát képezik, adatbázisának részei, ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 1 § (2) p) pontja és 84/A §-a alapján törvényi védelem alá tartoznak. Tilos azokat akár eredeti, akár átírt formában bármilyen médiumban közölni, sugározni vagy továbbadni, részben vagy egészben számítógépen tárolni - a személyes és nem kereskedelmi felhasználás eseteinek kivételével. A Berettyó Rádió előzetes engedélye nélkül tilos a Berettyó Rádió honlapjaira mutató, valamint az oldalak belső tartalmához vezető link elhelyezése.

A Berettyó Rádió médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Média Mecenatúra program keretében támogatja.

Felügyeleti szerv: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, 1015 Budapest, Ostrom u. 23-25. telefonszám: (+36 1 457 7100), honlap: www.nmhh.hu